Prológus

A nagymamám három szóban jellemezte Charlestont: elszigetelt, titokzatos, rendszerető. Vártam, hogy folytassa, de nem tette. Később a nagypapám azonban mindent kifejtett, csak úgy, mint a megszáradt babcsöveket. Persze sem rám, sem a babra nem figyelt igazán, elgondolkozva meredt előre, keresve a gondolataiban a megfelelő szavakat. 

Első pont: elszigetelt. Charelston kicsinek mondható, a fiatalok játszóterének szokás nevezni. Idősek nem igazán élnek ott, leszámítva azokat, akik túlságosan is igyekeznek lépést tartani a mai rohanó világgal. Ugyanis a városban nem az a fajta nyugalom van, amit egy szép korú keres élete utolsó éveiben: a város dübörgött a maga kis buborékjában. Ám ez a fajta szabadságvágy és függetlenség nem napjainkban alakult ki: a kis helyiség a kezdetektől kezdve elzárkózott a politikai- és a háborúk okozta feszültség elől – a boldogság volt az egyetlen életcél. Nem is beszélve a mindennapi versenyekről: motorozás, úszás, különböző sportok, kihívások - az itt élők adrenalint ettek reggelire, ebédre, és vacsorára is, desszertnek még több adrenalinnal. Az új polgármesterek mindig világmegváltó gondolatokkal érkeztek, de egy év elég volt ahhoz, hogy rájöjjenek; túl nagy fába vágták a fejszéjüket. Charelston így hát megmaradt az élet „boldog” oldalának, amilyet nem minden ember kaparinthat meg. 

Második pont: titokzatos. Ez az első pont hatása, mert addig, amíg nem válsz részesévé a város mindennapjainak, nem is értheted meg igazán. Hihetsz a mende-mondáknak, de az nem lesz ugyanaz, mintha átélnéd a titkok és a versenyek okozta izgalmat. Emiatt a város nem csak a „boldog” , de az élet „veszélyes” oldalává vált. 

Harmadik pont: rendszerető. Mint már említettem, a kis város a kezdetektől fogva elszigetelődött, ám azt még nem említettem, hogy már akkor megalkottak egy bizonyos szabályzatot. Az első pont szerint Charelston csak akkor válhat az otthonoddá, ha megtanulod betartani ezeket a dolgokat. A második pont pedig kimondja, hogy a felavatás után nem hagyhatod el a város falait. A többi tétel sajnos már nagyban változott azóta, de biztos, ami biztos, hogy ezeket a kitűzéseket a lakosok komolyan veszik - talán nincs is más dolog az életben, amit ennyire szentnek tartanának, csak ez a szabályzat. Arra pedig különösen érzékenyen ugranak, ha valaki megszegi őket. És hogy mi történik pontosan? Itt jön képbe a második pont: sosem tudhatod igazán. Így hát Charleston valójában az élet „kiismerhetetlen” oldala. Ha belegondolok, mindezek szerint a városnak több oldala is van. Alaposabban átgondolva, szerintem ezek az oldalak minden itt élőben kicsúcsosodnak, de egy emberben igazán. Ő az, aki nem csak az én, de az egész város gondolataiba befészkelte magát. Igen, bizonyára már te is tudod, hogy Harry Stylesról beszélek. Arról, akit szerethetsz, utálhatsz, gyűlölhetsz, de sosem hagyhatod figyelmen kívül - elvégre az Ő híre képes volt túlszárnyalni a város köré húzott magas falakat. Elég egy pillantás, és minél inkább kerülni szeretnéd, annál többször hoz össze vele a sors. Így volt ez azon a bizonyos augusztusi éjszakán is, amikor is átléptünk az élet boldog, veszélyes és kiismerhetetlen oldalára. 

Apa lelkes rendezkedésbe kezdett a házban, amitől egy fél nap alatt olyanná vált, akárcsak egy élőhalott: lassan, meggondoltan pakolgatott, miközben néha-néha megállt, hogy egy kis szünetet tartson. Ha pedig este kilenc körül nem szabadulok ki a friss levegőre, én is ezen sorsra jutottam volna. Kissé fáradtan haladtam előre, miközben folyamatosan a nagypapám szavai jártak az eszemben, hogy hogyan is juthatok el a közeli tóhoz, hogy mártózhassak egyet. Mindig is szerettem úszni, nem versenyszerűen, csak úgy, hobbiként. A vékony utcát fák, és utcai lámpák keretezték, elrejtve ezzel az épületek falán lévő firkákat, illetve graffitiket. Bizonyára ez az új polgármester ötlete volt. Ahogyan egyre inkább haladtam, a szél erőteljesebb lett, és a víz kissé sós, halas illatát hordozta magán. 

A tavat keretező fák sötétzöld árnyalatúak voltak, ahogyan a lemenő nap egy vékony, lilás csíkot húzott az egyre sötétebb égen. A csillagok is lassacskán kezdtek megjelenni, ami egészen megnyugtatott, hiszen a hosszú út és az egész napos pakolás után jól jött egy kis friss levegő. Levettem a cipőm, ahogyan az út a puha, szemcsés homokba fulladt. Boldogan rugdostam a szemeket és a kisebb buckákat, miközben azon agyaltam, mi lesz ezután. Találnom kell munkát, mert apával ellentétben, nekem nem dobtak az ölembe egy kiváló, jól kereső munkát csak úgy, a semmiből. Ami pedig a legnagyobb félelmem, hogy ez végül nem teljesen úgy fog elsülni, mint ahogyan az a tündérmesékben szokás. Hisz hogy is mondjam? Apu nem kifejezetten az a férfias fajta, leginkább egy gyerekhez tudnám hasonlítani. Egy nagy, hatalmas gyerekhez, akinek légből kapott ötletei vannak, és ahelyett, hogy alvással töltené az éjszakáit, papírokat, épület terveket rendez. Reggel pedig lehörpintve a szokásos energiaital adagját, boldogan megy a munkába - vagy bárhova, ahol szükség van rá. 

Gondolataim közepette ösztönösen dobtam le a ruháimat. Noha úgy éreztem, hogy az idegen környezet miatt a szívem hamarosan egy ijedt kismadárként fog kirepülni a mellkasomból, a sötétség mégis adott némi biztonságérzetet. Ez pedig a következő szituációt eredményezte: egy lány, este háromnegyed tíz, sikítás, nevetés, hideg víz, vizes szőkésbarna haj, libabőr és még több sikítás, mikor valami a lábamhoz ért. Tehát ebben a tóban halak is vannak - jegyeztem meg magamban szarkasztikusan, küzdve a heves szívverésemmel, és a bizsergéssel, amit a halak érintse okozott lábamon. Ám akadt valami, ami még erősebb szívbajt hozott rám: hirtelen füttyögést, és nevetést hallottam a hátam mögül, egészen pontosan a partról. 

Hát már a megfáradt ember sem úszhat nyugodtan?! Morcosan fordultam meg, a szemeim pedig kikerekedve nézték a parton boldogan ugráló sziluetteket. A boldog nevetés visszhangzott a fülemben, a szívem pedig a csapkodó víz ütemére vert a mellkasomban. Szinte éreztem, hogy filmbeillően pirossá válik az arcom, s füst szalad ki az orromból és a fülemből – mint Csingilingnek! Kezeim ökölbe szorultak, és amíg nem mozdítottam, még néhány hal is köré úszott, ám amint erőteljesen a part felé kezdtem el lépdelni, felvertem a lábam alatt lévő süppedő homokot, így a halacskák elúsztak a nyugalmammal együtt.