3. fejezet - Déjà vu

Keira Heath

Kiértemmel a közeli buszmegállót kutattam, nem igazán volt kedvem gyalog menni. Odaértemmel gyorsan néztem a menetrend után, s csalódottan olvastam le róla az adatokat. Pár perce ment el a buszom, a következő pedig majdnem egy órával később fog jönni. A kapucnimat fejemre húztam, hogy a hideg levegő kevésbé érje el a hajamat, majd a megfelelő irányba elindultam. Mivel megizzasztott a tesztem, az alkalmassági, így mi tagadás még inkább fáztam. Apu anya hívására előre ment, de előtte átadta a hűvös frissítőt. Az út kissé csendesen és unalmasan telt el, nem igazán volt élet az utcákon. A fákba néhányszor kapott a szél, halkan susogtak az útszélén. Jóllehet még csak délelőtt volt, s ezért volt ennyire kihalt az élet, de arra számítottam, hogy az ittenik korán kelők. Vagyis csak a felnőttek, szülők. Két utcányira voltam csupán a házunktól, mikor gyermeki kacajok töltötték be az udvarokat. Valószínűleg az iskolába készülnek, inkább csak várják szüleiket. Tovább sétálva már igencsak megtelt a körzet. Az autók legurultak feljárójukról, ajtóik csapódtak. Az iskolabusz lassacskán bekanyarodik az utolsó utcájába is, így tudva, minden diákot sikeresen felszedett. Mivel már kijártam a főiskolát, így dolgoznom kellett. Sajnos még lehetőségem nem adódott keresni, túlságosan is sok volt a pakolni való, a házimunka, és persze most már itt az edzés is. Talán csak apu miatt csinálom, de egy kisebb okom még is van félni. Minden egyes nap, ahányszor végig sétálok az utcákon, egyedül, eszembe jutnak a mondatok. Fenegyerekek, vandálok stb. Bár, ha belegondolok nem is olyan félelemkeltőek azok a fiúk, akikkel találkoztam. Inkább csak beképzeltek, agresszívak. Végül is, ameddig engem nem bántanak, addig nincs bajom velük.

A kapuba érve a farzsebemből előkaptam a kulcsaimat, majd kinyitván azt, beljebb mentem a bejárathoz.
- Tris, kapkodd magad - kiabál fel az emeletre anyu, miközben az öcsém uzsonnáját csomagolja. Szokásához híven megint későn kelt fel, vagy talán megint nincs kész a leckéje, és sunyiban próbálja most megcsinálni. Bekiabálok a konyhába, majd kettesével szedve a fokokat az emeletre sietek, egyenesen Tris szobájához. Kopogás nélkül csörtetek be hozzá, ezért ijedtében lesöpri az asztalon heverő tankönyveket és füzeteket.
- Mi az? - kérdezi idegesen.
- Csak nem a leckét csinálod? - húzom fel a szemöldökömet.
- Kérlek ne mondd el anyunak!
Mutatóujjamat államhoz kopogtatom, miközben elgondolkodva fürkészem. Nem mondom rá, hogy szétszórt és lusta, hisz igencsak okos fiú, bár nem igazán akarja ezt kimutatni.
- Miért nem csináltad meg az este? Nem volt rá időd?
- Úgy csinálsz, mintha te sosem csináltad volna reggel meg! - emeli fel védekezően kezét.
- Siess.
Ezzel magára is hagyom, hogy a maradék két percében eltudjon készülni. A szobámba indultam, hogy egy kicsit félrevonuljak pihenni. Elsősorban a fürdőt céloztam meg, hogy egy kis hűs víz alá juttassam fáradt izmaimat. Az edző ruhámat levettem, majd a szék háttámlájára hajtogattam, míg hajamat egy szorosabb kontyba fogtam fejem tetején. A vizet kellemes langyosra állítottam, majd beleléptem a fülkébe. A hideg vízcseppek lassan gördültek végig orromtól talpamig. A szememet lehunytam, majd úgy élveztem a hideg vizet.

Pár perccel később elzártam a csapot, s törölközőmért nyúltam. Alaposan szárazra töröltem nedves testemet, majd egy másik törülközőt magam köré tekertem. Mielőtt még felvennék valami melegítőt, lemegyek a konyhába, hogy valamiféle szendvicset készítsek vagy előkaparjak egy tál édességet. Lefelé menet meghallom, hogy apu beszélget valakivel. Először azt hittem, hogy anyuval, de miután lejjebb értem és felfedeztem társalgóját meglepődtem.
- Ő meg mit keres itt? - mutatok felé.
- Hmm. Micsoda fogantatás - húzza kaján vigyorra száját. Ekkor jut eszembe, hogy egy szál törölközőben állok előtte. Az arcom akárcsak egy paradicsom, olyan vörössé vált. Karjaimat bujtatóan tekertem testem köré; akárcsak tegnap este. Déjà vu.
- Harry csupán pár hírt szeretne átadni, Releigh nem igazán ért rá. Ha már itt vagy, akkor beszélj vele te.
- Csak egy perc - Mutatok újból Harry felé, aki egy percre sem veszi le a szemét rólam.
Felsiettem a szobámba, majd amilyen gyorsan csak tudtam, előkaptam egy szürke melegítőnadrágot és egy fehér trikót. A hajgumit kicsúsztattam hajamból, majd kissé hátra fésültem, majd újból lesétáltam.
- Feljössz? - állok meg a lépcsőfordulóba, épp rálátok a kanapéra, amin kényelemesen ül.
Bólint egyet, majd nehezen ugyan, de feltápászkodik és utánam jön. A szobám előtt megállok, megvárom míg végre utolér, majd kinyitom neki az ajtót. Magam után bezárom azt.
- Foglalj helyet - mutatok a kisebb kanapéra az ablak mellett. De mit sem hallva megy az ágyamhoz és ül annak végébe - Nos?
- Releigh egyrészt üzeni, hogy igen ügyes voltál. Örülne ha a jövőben az Ő edzőtermébe járnál. Szóval, gratulálok - vigyorog.
- Ez csodás! És, akkor gondolom holnap már mennem is kell, nem?
- De. Mindennap. Mivel nincs munkád és nem is jársz suliba, így reggelente 8-ra menj be - von vállat. Túl sokat tud.
- Oké - bólintok, közben leülök az asztalomnál lévő forgós székre. Kínos csend telepedett a szobára, egyikőnk se mondott semmit. Vártam, hátha van még valami közölnivalója, de nem volt, csak felmérte a szobámat. - Esetleg van még valami? - Szólok fel.
- Nem... Vagyis, talán van - néz rám komolyan. Zöld íriszei csillognak, ahogyan a napfény rájuk süt.
- Mégpedig?
- Releigh örülne, ha jobban megismerhetne téged, mint új tanítványa. Az este lesz nála egy kis összejövetel. Pár haverja lesz ott csupán, meg én és az én haverjaim. Szóval, ha van kedved és nem vagy nyuszi eljössz.
" Ha nem vagy nyuszi. " Miért lennék én az? Egyáltalán nem vagyok!
- Nem vagyok az! - emelem levegőbe kezemet, mire csak egy rekedtes nevetéssel reagál, s kisétál a szobámból.
- Ott találkozunk - int egyet és eltűnik.
Szóval már az is elvan döntve, hogy ott leszek.
Az ablakhoz sétálok, majd a függöny egyik oldalát elhúzom, s figyelem ahogy kilép a kapun. Egy motor felé siet, ami az utca másik oldalán áll. Felkapja a fekete sisakját, majd a fejére húzza, lábát átemeli a motoron, majd beindítja azt, s elmegy.
Gondolkodva huppanok le a kanapéra. Egyrészt, nem igazán örülnének a szüleim ha lelépnék az éjszakára, másrészt, nincs is mit felvennem. Bal kezemmel megvakarom fejemet, majd a szekrényhez megyek, s átnézem a már kipakolt, felvehető ruhákat.

Több ruhát is a hátam mögé dobtam, mikor megtaláltam egy számomra ideálisat. Nem volt se nem túl kirívó, de szolid se. Pont megfelelő egy ilyen alkalomra. Nem tudom pontosan hányan lesznek ott, de ha belegondolok Releigh szerintem nem az a nagyon kevés barátból álló társaság összehívó lány - vagy lesznek ott egy páran, akárcsak egy buliban. Mivel volt még körülbelül két és fél órám elkészülni, így csak az ágyamra hajtogattam a szettemet, majd az asztalomhoz sétálva megnéztem a frissítéseket. Azután egy kedvenc sorozatom epizódját néztem meg; általában ha sok az időm, vagy várnom kell akkor ezzel hamar eltelik.

Leigh még küldött egy üzenetet twitteren, hova menjek, így nyugodtan utána tudtam nézni merre is van az a bizonyos ház.
Az utam ezek után a fürdőbe vezetett, ahol egy gyors zuhanyt vettem. Egy kevésbé erőteljes sminket vittem fel, egy halvány szájfény kíséretében. Hajamat lazán begöndörítettem, majd egy erős copfba fogtam. Visszasétáltam szobámba, majd az ágyról felvettem a fekete dressemet, karkötőmet, majd végezetül fekete cipőmet. Még egy utolsó pillantást vetettem külsőmre, mielőtt lefelé indultam.

A nappaliból hangos nevetések szűrődtek ki halk suttogásokkal együtt. Apu és Tris valami mesét néztek együtt, ami láthatólag eléggé tetszett nekik. Anyu a mosókonyhában volt, teregette a már kimosott ruhákat. Mivel nem igazán akartam megzavarni a nagy tévézést, így anyu felé indultam.
- Releigh elhívott estére ismerkedni.
- Csak ismerkedni vagy valami buli is lesz? - hajtogatja tovább a ruhákat.
- Nem tudom, én csak arról tudok, hogy megszeretne ismerni. De minden rendben lesz, majd csörgök ha indulok haza - nyugtatom meg.
- Rendben, érezd jól magad - mosolygott. Furcsa.
Átöleltem, majd a hallba érkezve felvettem a kabátomat, és táskámat. Mivel a móló közelében

* zene *

vannak, így egyszerű gyaloglással is oda értem. Már ahogy a homokba temetkezett cipőm hallani lehetett a hangos zenét. Szerencsére az út nem végig volt homokos, csak néhány területen, így nem kellett aggódnom a cipőm miatt. Minél közelebb értem, jobban kirajzolódtak előttem az emberek. A háztól pár méterrel előrébb volt a nagyobb tömeg, csak a motorok voltak közvetlen a közelében. Fáklyák voltak néhol a homokba szúrva, hogy nagyobb legyen a fény a hold sugarai mellett. A lányok egy kupacban voltak, nevettek és beszélgettek. A fiúk több csoportokban álltak a világítás mellett, néhányan a kocsijukat mutogatták, vagy csupán beszélgettek. Nem tagadom, voltak már most részegek, akik ide oda dülöngéltek a tömegben és táncoltak a zene ütemeire.
Próbáltam megkeresni Leighet a lányok között, de nem jártam szerencsével, így a fiúkhoz gyalogoltam. Sokukon bőrdzseki volt, trikó vagy éppen ing. Kikerültem mindenkit, majd megint csak csalódottan vakartam meg tarkóm.
- Hát eljöttél - kiabált a motoroktól Harry, mire hátrakaptam fejemet - Gondolom Releighet keresed. Elment a közeli éjjel-nappaliba üdítőért.
- Umm. Oké. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan lesznek itt - kiabáltam túl a nevetéseket.
Fejét oldalra biccentette, majd kezével maga felé invitált. Mivel nem volt senki más itt akit ismerek - vagyis volt, de azokkal még nem igazán beszélgettem - így oda mentem.
- Azt hittem nem jössz el.
- Miért ne jöttem volna? - kérdeztem vissza.
- Látszott rajtad, hogy hallottad a mende-mondákat. Az esti őrületekről, a fenegyerekekről. Láttam, hogy félsz.
- Én nem féltem, félek - magyaráztam.
- Ugyan, kár tagadni. Lese moshatod magadról, hogy egy kicsit berezeltél a mocik és a srácok láttán.
- Direkt kötekedsz? - förmedtem rá.
- Talán.
Megforgattam szememet, majd otthagytam.
- Még találkozunk az este folyamán! - szólt utánam.

A következő rész megjelenése: 2015.03.28

2. fejezet - Teszt

Halihóó!
Meghoztam a második fejezetet, amit nagyjából átnéztünk a bétámmal, de elképzelhető néhány elütési hiba. Szeretném megköszönni az előző fejezethez érkezett pipákat, és megjegyzést, itt mondanám, hogy jól esett a pár sorod. Remélem a többi fejezetnél is írni fogsz, viszont egyenlőre csak itt tudok választ adni az üzeneteitekre. Illetve szeretném még üdvözölni az új feliratkozókat, és megköszönni az eddigit (12). Remélem tetszeni fog a rész, és még többen csatlakoztok a sztorihoz!

Jó olvasást,

BarryC. xx

___________________________________________________________________

****

Az állam a padlót súrolta, mikor pár perc bambulás után leesett, hogy Ő tényleg az az idióta, akivel
tegnap este találkoztam.
- Ismeritek egymást? - sétál mellém Releigh.
- Uhm.. erm... - vakarom meg a tarkóm. Legszívesebben nemet mondanék, mert ha úgy vesszük, tényleg fogalmam sincs ki Ő, mert csak látásból ismerem. De persze ha igent mondok, akkor magyarázatot kéne adnom, hogy hol ismertem meg. Akkor kiderülne, hogy csak láttam és akkor is bemutatnának minket egymásnak. Nagy levegőt vettem, egy mosolyt erőltettem, majd válaszoltam.
- Nem.
Miközben kiejtettem a szót, végig az előttem álló fiút néztem. A tekintete gúnyos volt. Amikor meg meghallotta válaszomat, még inkább szánalmasabban nézett. Olyan "ah, persze" tekintettel. 
Releigh mutatóujjával állát kopogtatta; valamin gondolkozott, de elég hosszasan.
- Ha már egy helyen fogtok edzeni, illendő lenne bemutatkozni egymásnak. Nem?
Számítottam rá, hogy ez lesz a következő lépése. - Be is mutathatnád, hogy mit tudsz. - folytatja.
- Még is hogy? - kérdezem úgy, mintha nem tudnám. Titkon még is keresztülkulcsoltam egymáson mutató, s középső ujjam, remélve, hogy nem azt mondja.
- Rajtam. - húzza gúnyos mosolyra ajkát a göndör.
- Apu.. nem mehetnénk? Jó ötletnek tartom ezt az egész dolgot, de muszáj már is ma... kezdeni? - nézek nagy szemekkel apura.
- Nem fogod megbánni, hogy maradsz. Legalább felmér, hogy mit is tudsz. Én viszont elugrok a boltba két üveg vízért. Sietek! - bólint, majd elbúcsúzik.
- Hajrá! - csapja össze tenyerét Releigh.
- Még is mit mutassak rajta?
- Harc, box, bármi. Nézzük milyen erőben vagy Keira. De előtte bemutatkozás! - lelkesedett.
Szó szerint szemeztem az előttem állóval, majd nehezen de mozgásra késztettem lábaimat. Pár centivel előtte álltam meg, majd vártam, hogy bemutatkozzon. Nem éreztem úgy, hogy én mutatkozzak be először.
- Harry.
- Keira. - rendeztük le a bemutatkozást, majd kezet ráztunk.
- Ne már srácok, olyanok vagytok mint két sértődött gyerek. Hol marad a vezetéknév? - erőlteti tovább az edző.
- Keira Heath. " Örülök " - egy láthatatlan macskakarmot rajzolok a levegőbe, majd folytatom -, hogy megismerhettelek.
- Harry Styles. Szintúgy - nevet.
Hátra fordulok Releigh felé, majd kérdőn nézek rá. Kezével csak előre felé legyez, pontosan a ring felé. Ezt már nem úszod meg K. 
Lassan veszem célba a területet, majd mászok be a szalagok között. Harry is elfoglalja a helyét az adott sarokba, majd egy röpke helyben futást intéz. Ha őszinte akartam volna lenni, elmondtam volna, hogy életemben soha nem boxoltam. Vagyis, néha püföltem a régi lakásban lévő zsákot, de kétlem, hogy azzal sokra mentem volna. Mivel fogalmam sem volt, hogy egy ilyen harcon mit is kéne tennem, és nem is akartam Harryt úgy mond " utánozni ", így csupán a kezdő pozíciót vettem fel.
- Hajrá! - üvölt felfelé Releigh.

Szava hallatán a gyomrom összeszorult, valójában megijedtem. Harry tekintete komolyabb volt, mint pár perccel ezelőtt. Sőt, inkább félelmetes. Lassan lépkedett felém, én pedig jobbra kerültem. Tekintete végig az enyémbe fúródott, nem szakította meg a szemkontaktust.
- Ne csak játszadozzatok! - kommentáltak odalentről a most érkező sportolók.
Hirtelen léptem előre Harry felé, és löktem előre kezemet, de térítette az ütést. " Csak ennyi telik tőled? " ajkai gúnyosan formálták a betűket. Egy pillanatra lecsuktam a szememet, majd hirtelen nyitottam ki a pofon érkezése után. Hamar a földre zuhantam, de kezemmel kitámasztottam magamat. Ő tényleg nem játszadozik.
- Kelj fel Ria, már is feladod? - kérdezi az ellenfelem. Ha folytatom ezt a fajta ütögetést, tuti biztos, hogy lila foltokkal megyek ma haza.
Nehezen keltem fel, és szereztem vissza az egyensúlyomat. A vállamat egy kicsit megráztam, majd újra felvettem a kezdő pozíciót. Most Ő támadt először, de sikerült félrehúznom fejemet az ütéstől. Amint szembesült vereségével, elkaptam a még levegőben lévő karját, majd hátra csavartam. Mivel ezerszer több technikát tulajdonított el az idők során, így az egy perces fölényemet azonnal átváltotta az újabb félelem. " Bikinis lány. " Hátráltam egy lépést, majd újra felvettem a szemkontaktust. Gondolkozz...Mit mutatott apa tavaly? Gyerünk. Próbáltam felfrissíteni a tavalyi évet, amikor apu mutatott pár fogást. Persze, nem próbáltam ki csak néztem ahogyan csinálja. Sokszor említette már, hogy egyetlen lányaként fontos neki a biztonságom. Ha nincs mellettem senki, akkor is meg kell tudnom védeni magam.

Körbe-körbe mentünk a ring közepén, nem kerülve a szemkontaktust. Egyikőnk se támadt, csak várt a másikra. Harry biztosan megunta már a folytonos járkálást, így egy gyors mozdulattal támadt, majd gyomorszájon ütött. Nem próbáltam foglalkozni a fájdalommal, inkább egy felütést alkalmaztam, míg a közel volt hozzám. A kezem az állán ütődött, majd hirtelen kapta oda bal kézfejét. "Hmm." dünnyögte, majd újból támadt. Most kivédtem az ütést, s válaszként egy átlós rúgást végeztem. Kezdtem egyre jobban belejönni. 

- Elég. - állított le minket Releigh a lenti szőnyegről. Abban biztos voltam, hogy az arcomon lesz egy lila folt, ahogy neki is egy kicsi a bordáinál, illetve az állánál. Mindketten kimásztunk a ringből, majd Harry az öltöző felé vette az irányt, míg én az edző felé.

- Ahhoz képest, hogy nem bokszoltál, elég ügyes voltál. - dicsért.

- Csak emlékeztem arra a mozdulatra, amit apu mutatott régebben. Még is csak hasznos volt az a pár ütögetés. - mosolyogtam. 

- Menj csak mosakodj le az öltözőben, addigra biztos visszaér Peter. 

Halkan megköszöntem, majd az öltözőhöz mentem én is. Releigh útbaigazítása végett mentem a ring mellettibe, elméletileg ott van egy bejárat a női részleghez, mert a másik oldalon épp valami átalakítás volt. 

Lassan sétáltam be az ajtón, s néztem körbe. Egy rövid folyosó volt, majd szekrények. Tovább mentem, és próbáltam nem a jobb oldali sorokra vezetni figyelmemet. Tudtam, hogy itt van még, és azt is, hogyha oda nézek, azon nyomban szóváteszi. 

- Jó voltál. - szólt fel, mire automatikusan rávezettem tekintetemet, s megálltam. Nem nézett rám egy pillantásra sem, hanem az arcát mosta. Nem válaszoltam neki, nem volt kedvem beszélgetni pont vele. Csak néztem és néztem. - Muszáj.... bámulnod? Eléggé idegesítő. - szakít félbe, majd összeráncolja a homlokát. Pár percre komolyan figyelt, majd elnevette magát, és a törölközőért nyúlt. Értetlenül és mérgesen ráztam meg a fejemet, majd mentem tovább.
Mivel nem tulajdonítottam el öltözőszekrényt, így pusztán egy üres mosdót kerestem, hogy megmoshassam arcomat. A hajam zilált állapotban volt, de tudtam, hogy ha szét szedem még inkább az lesz, így csupán az arcomba lógó tincseket söpörtem el. A hideg víz kellemesen csapódott fáradt, kissé foltos arcomhoz. A karomra is csöpögtettem egy kicsit, majd a csap mellett összehajtogatott töröközőért nyúltam, s megszárítottam a vizes testrészeimet. Reméltem, hogy apu már az előtérben lesz, mire kimegyek innen, mert ha őszinte akarok lenni, akkor nem szerettem volna még perceket eltölteni ezzel a fiúval. Igaz, még csak kilenc óra van, még is úgy érzem, mintha egy egész éjszakát kihagytam volna. Eléggé fárasztó volt a reggeli futás, és persze a mostani teszt is, és ez teljesen levitte az energiámat. Csak egy kellemes fürdőre és alvásra vágyom, vagy épp egy csendes, egyedüli sétához a mólón.
De mivel ezek közül nem éppen kivitelezhető mindegyik, csak egy, így a sétát a naplementére csúsztattam.
Miután végeztem az öltözői teendőimmel, a törölközött összehajtogattam, majd a helyére tettem. Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre, majd a megjegyzett útvonalon elhagytam a helyiséget.
Míg elhaladtam a sorok között, már nem találkoztam a göndörrel, valószínűleg visszament edzeni, vagy elment. Nem sokat tűnődtem rajta, inkább a szaporábban szedtem lábaimat, hogy minél hamarabb kint lehessek. Szerencsémre apu már ott ült az aulában Releighel, és beszélgettek valamiről. Nem akartam megzavarni a beszélgetést, de apu észrevett, miközben két szó között felnézett.
- Hát itt vagy - mosolygott.
- Csak megmosakodtam, de mehetünk?
Pár percet vizslatta az arcomat apu, biztos észrevette a a lila foltot az orcámon.
- Persze! - válaszolt összeszűkített szemekkel.
Elköszönt Releightől, majd kifelé indult, én pedig egy halk " hello - t " motyogtam, majd követtem Őt.

Harry Styles

- Muszáj....bámulnod? Eléggé idegesítő - horkantam fel, miután már frusztrálóvá vált bámulása.
Arcáról az értetlenség tükröződött, majd a mérgesség. Mit sem törődve tovább sétált, s miután elhagyta ezt a részleget, lassan sétáltam ki a szekrények közül és néztem utána. Nem tagadom, az alakja tökéletes, és azt sem, hogy jól szerepelt a teszten. Ahhoz képest, hogy nem járt ezelőtt edzeni, vagyis terembe, elég jól ismerte azt a néhány fogást is.
Miután visszamentem a pólómért, s felhúztam azt, utamat az aula felé vezettem.
- Hé, csajszi! - mosolyogtam az éppen a pakolászó lány felé. Releigh-et öt és féléve ismertem meg még egy bandában. Jól kijöttünk egymással, de nem volt a kapcsolatunk olyan szoros, mint más párnál. Én nem köteleztem el magam barátnő mellett, Ő pedig nem az ilyen pasasokra bukik, mint én. Ez idő alatt sokszor jártunk el közösen bandázni, versenyezni mint motor, mint boksz témában. Mindig számítottunk egymásra ha baj volt, és bármilyen hülyén is hangzik, de eddig ő állt a legközelebb hozzám. A mólón a többiek is jó fejek, de ott is csak négy srác az, akivel jóban vagyok, a többiekkel nem beszélgetek. Szerencsére amikor elhatároztam, hogy beiratkozok egy edzőterembe, elkísért mondván, hogy Ő is gondolkodott valami ilyesmin, és ha már én is megyek valahova, akkor egy helyre menjünk. Az évek folyamán a nagyfőnök kinevezte a Charlestoni terem vezetőjévé, így most már nem csak a szabadidős programja lett az edzés, hanem a munkája is.
- Ki bokszoltad magad? - kérdezte.
- Igen, jól esett most egy kicsit püfölni valamit, nem tagadom.
- És mi van Keirával. Szerinted érdemes lenne felvenni? - kérdezte ki véleményemet.
- Figyelj, mivel tudom, hogy jó kapcsolatban vagy az apjával nem mondok semmit - nevettem -,  de az alapokat tudta. Ha te edzed biztos, hogy pár hónapon belül jobb lesz - kacsintottam.
- Na menj haza, biztos várnak már.
- Vigyázz magadra - öleltem meg, majd sétáltam ki az épületből.

1.fejezet - Újra Te

Tempómnak köszönhetően hamar elértem a partot, s kiértemmel lépteimet még inkább

hosszabbítottam.
Próbáltam vizes testem néhol elfedni karom segítségével, hogy a három férfi ne tudjon túlságosan is megbámulni. Miután elértem egy bizonyos közelséget, alakjuk élesebben rajzolódott ki előttem. Pontosan hárman voltak, egy szőke, egy fekete és egy barna hajú.
- Tedd le azonnal! - horkantam fel. Egyikőjük sem zavartatta magát, folytatták gyerekes cselekedetüket. A ruháim jobbról balra repültek, kézből kézbe. Szerencsére telefonom nem akadt a szemük elé, de éppen elég a fontosabb holmi is. - Add ide! - lököm mellkason a szőkét. Egy aprót lépett hátra, majd kikerekedett szemeivel fürkészett, párperc elteltével pedig ok nélkül hangos kacajba kezdett. - Ez nem vicces! - suttogom elhaló hangon. Tetteik akár csak egy gyermeki játék, miben én vagyok a macska. Mindig is utáltam ezt a játékot, mert termetem nem volt eléggé nagy, hogy elkapjam a labdát, jelenesetben a gatyám és pólóm. A fürtös srác hirtelen kapta kezei közé őket, majd háta mögé csúsztatta.
- Kérlek, add ide a ruháimat. - próbáltam nem szigorúan megkérni Őt. Jobb kezemet a hátához vezettem, de túlságosan is gyerekes volt, hogy engedelmeskedjen. Ide oda lebegtette ruháimat, mire türelmem egyre csak csökkent.
- Ugyan, - néz végig rajtam, s alsó ajkába harapva folytatja mondanivalóját - kétlem, hogy szükséged lenne ezekre. Nem hinném, hogy takarnod kéne ezt a testet. - feltűnően élvezi a csipkelődést, s ennek jeleként kezét a magasba emeli. Minél inkább próbálom elvenni Tőle, annál inkább dugdossa. Talán azt gondolta, vicces helyzetben van. Túlságosan is élvezte.
- Nem hiszem, hogy kérdeztem volna a véleményedet. És most add vissza a ruhámat, vagy megbánod. - fenyegettem.
- Whoa. - mordult fel, majd hangos nevetésbe kezdett. Abba a hangos, gúnyos nevetésbe. - Tessék, vidd a ruhád.
- Csak nem meguntad a játszadozást? - hitetlenkedek.
- Pusztán rájöttem, hogy az Én drága időmet lopod. Bár, szívesen folytatnám még...
Nehezen ugyan, de sikeresen kitéptem kezei közül a ruháimat, majd biztonságos távolságra mentem tőlük, ahol felvehettem. Míg próbáltam magamra rángatni az összegyűrt ruhadarabjaimat, újból fellebegtek előttem nagymamám szava, mi szerint: "Charleston nem csak a családias körzeteket biztosítja, hanem a titkos oldalakat is. Sosem jártam arra, féltem, hogy megismerhetem azokat, akik arra félemlítették az embereket." Minden szavában csak az igazat próbáltam keresni, mígnem én magam nem tapasztaltam azt, amitől Ő annyira próbálta óvni gyermekeit, s majd unokáit, köztük engem. Nem említette, hogy ez a szakasz az, ahol Ők bandáznak, vagy hogy erre ne jöjjek. De most már biztosra tudhatom, hogy Charleston eme partrésze nem a biztonságáról híres. Új nemzedék foglalta el az 58'-as időszak fenegyerekek helyét, Ők. Az az idióta banda. Hiába is a rémisztő kinézetük, s tettük még is valami vonzott afelé, hogy még inkább belelessek az életükbe, abba, hogy mit csinálnak naphosszat. Talán csak az Ír családi genetika, hogy mindenbe annyira szeretnénk belelesni.

Miután sikeresen elhagytam a parti szakaszt, egyenesen a lakásunkhoz siettem. Aligha két óra telhetett el azóta, hogy elcsavarogtam, és kibújtam a pakolásból, így talán már kereshetnek. Halkan nyitottam ki a bejárati ajtót, remélve, hogy nem riasztok senkit se meg. Szerencsére volt nálam lakáskulcs, így sima ügy volt beslisszolni. A szobám az emeleten volt, a folyosó végén. Mázlim volt, hogy nem az öcsém mellé, vagy elé kellett bebútoroznom. Kész kihívás lett volna a nap 24 órájában metál zenét hallgatni. Miután bejutottam a búvóhelyemre - ami úgy sikerült, mint maga a házba bejutás-, ledobtam a telefonomat az ágyamra, majd levetettem magam az íróasztalom elé. Csak pár perc telt el azóta, hogy bedugtam a fülem és filmet kezdtem nézni, de már is zaklatót tudhattam az ajtó másik oldalán. De vajon honnan tudta, hogy hazaértem? Megforgattam a szememet, majd nehézkesen álltam fel a székből, s csoszogtam el az ajtóig.
- Tessék?
- Szóval jól hallottam, hogy haza jöttél. - bólogat, miközben állát vakarja.
- Csak ezért jöttél?
- Anya mondta, hogy ha hazajöttél szóljak, hogy a sütőben van a lasagne, ha éhes vagy menj egyél.
- Oké, köszi hogy átadtad. Még valami? - mondtam unottan.
- Semmi.
Ezzel hátat is fordított, és el is futott a szobájába, a folyosó másik végéhez.

***

A tegnap este hosszúvá nyúlott a sok sorozatnézés miatt, így aligha fél kettőkor dőltem be az ágyba, hogy pihenjek is egy kicsit. Másnap reggel nem terveztem semmit, hisz végre hétvége volt, viszont apu már előre eltervezte számomra, és anyuék számára is a hétvégét. Szerencsére nem családi programot keresett, hanem anyunak és Tristannak egy városnézést, kettőnknek pedig egy reggeli futást a part mentén. Nehezen ugyan, de sikerült kikószálódnom az ágyamból, majd a fürdőbe siettem. Egy gyors arc és fog mosást intéztem, majd a hajamat egy laza copfba fogtam össze. Sminket nem nagyon vittem fel, csak egy kis szempillaspirált, hogy még is nézzen ki valahogy az arcom,
legalábbis a szemem. Miután az itt lévő tevékenységeket elvégeztem, a szekrényemhez mentem, hogy kikotorásszam az edző ruhámat. Szerencsére anya tegnap elintézte a szekrény pakolást, így ezzel nem volt gondom előretekintve. Egy rózsaszín topp mellett döntöttem a ma reggeli futáshoz, egy fekete-rózsaszín sport nadrággal. A hátsózsebembe csúsztattam a telefonomat, majd egyenesen a konyhába siettem. Apa már az ajtó előtt várt, teljes felszerelésben, így csak egy üvegvizet sikerült kikapnom a hűtőből.
- Indulhatunk?
- Persze! - lelkesedtem.
Lassú tempóval futottunk az elején, majd szép lassan gyorsítottunk. A levegőt sebesen kapkodtam be, s fújtam ki pár kilométer után. Csak percekre álltunk meg nyújtani, illetve inni egy cseppet.
- Szeretnélek elvinni egy ismerősömhöz. - mondta két korty víz között. - Egy edzőhöz.
- Miért? - kérdeztem furcsállva.
- Tudod, amit a nagyszüleid meséltek, elég hihetőek voltak. Nem szeretném ha valami bajod lenne, ezért is szeretnélek beíratni hozzá. Meg persze nem csak emiatt, de szeretném, ha valamit sportolnál is az iskola mellett. Legalább levezetheted a feszültségeket.
- Nem muszáj. Nem kell miattam intézkedni, csak nem kapnak el. - kuncogtam. - De ha szeretnéd, akkor legyen. - mosolyogtam fel.
- Akkor menjünk is tovább, pár sarokra van innen a terem. - kezdett bele új erővel a futásba, egyenesen a cél felé.
Lassan zárkóztam fel mögötte, s tettem meg vele egy vonalban a maradék távot. Tempónknak hála perceken belül megérkeztünk a teremhez. Kívülről nem volt nagyon felújítva, pusztán két ablak, egy ajtó és néhány falfesték díszelgett az elején, illetve poszter. Apa bátran kopogtatott be a rácsos ajtón, s nyitott is be, majd intett, hogy én is jöjjek. Néhány lépcsőfokon kellett felfelé menni, hogy elérjük a termet. Nem volt sok terem, pusztán egy nagy, ami kétfelé lett szedve. Egyik felében volt egy ring, s a férfi mosdó, illetve öltöző, míg a másik oldalon kondi gépek, tükrök és szintén pár női szoba. Nem voltak sokan ebben az időpontban, csak egy lány és egy fiú.
- Keira, Ő itt a leendő edződ! - mutatott lelkesen a fekvőtámaszozó lányra. Szőke tincsei voltak, akárcsak nekem. Egy szoros kontyba volt kötve a feje tetején, néhány hajához illő csattal kitámasztva. Ruhája egy egyszerű topp és nadrág volt. A szeme halovány zöld színben csillogott, ami épp illett hajszínéhez.
- Arabella Releigh Ely, szia! - zökkent ki megfigyelésem alól.
- Keira Heath. Örülök, hogy megismertelek. - mutatkozok be udvariasan.
Csak egy halvány mosolyt küldött felém, majd apával kezdett társalogni. Ezalatt próbáltam felmérni a terepet, ahol a jövőben edzeni fogok. Mivel a női részt eléggé jól megfigyelhettem az elmúlt percekben, így a box-ring felé vettem az irányt. A fiú, akit akkor vettem észre mikor beléptem, még mindig ott püfölte a sarokban elhelyezkedő box-zsákot, nem zavartatva magát. Nem mentem túl közel a ringhez, csak pár lépéssel hátrább állva vettem szemügyre a talaját, s mintáját. Miután minden szegletét átnéztem a terem azon oldalának, visszafordultam, hogy becsatlakozhassak a két felnőtt csevegésébe, de egy nagyon is ismerős hang állított meg.
- Hé, csak nem a... - nevetett fel mondata közepén - a bikinis csaj?
A szemem tágra nyílt, mikor megfordultam.

Prológus

A nagymamám három szóban jellemezte Charlestont: elszigetelt, titokzatos, rendszerető. Vártam, hogy folytassa, de nem tette. Később a nagypapám azonban mindent kifejtett, csak úgy, mint a megszáradt babcsöveket. Persze sem rám, sem a babra nem figyelt igazán, elgondolkozva meredt előre, keresve a gondolataiban a megfelelő szavakat. 

Első pont: elszigetelt. Charelston kicsinek mondható, a fiatalok játszóterének szokás nevezni. Idősek nem igazán élnek ott, leszámítva azokat, akik túlságosan is igyekeznek lépést tartani a mai rohanó világgal. Ugyanis a városban nem az a fajta nyugalom van, amit egy szép korú keres élete utolsó éveiben: a város dübörgött a maga kis buborékjában. Ám ez a fajta szabadságvágy és függetlenség nem napjainkban alakult ki: a kis helyiség a kezdetektől kezdve elzárkózott a politikai- és a háborúk okozta feszültség elől – a boldogság volt az egyetlen életcél. Nem is beszélve a mindennapi versenyekről: motorozás, úszás, különböző sportok, kihívások - az itt élők adrenalint ettek reggelire, ebédre, és vacsorára is, desszertnek még több adrenalinnal. Az új polgármesterek mindig világmegváltó gondolatokkal érkeztek, de egy év elég volt ahhoz, hogy rájöjjenek; túl nagy fába vágták a fejszéjüket. Charelston így hát megmaradt az élet „boldog” oldalának, amilyet nem minden ember kaparinthat meg. 

Második pont: titokzatos. Ez az első pont hatása, mert addig, amíg nem válsz részesévé a város mindennapjainak, nem is értheted meg igazán. Hihetsz a mende-mondáknak, de az nem lesz ugyanaz, mintha átélnéd a titkok és a versenyek okozta izgalmat. Emiatt a város nem csak a „boldog” , de az élet „veszélyes” oldalává vált. 

Harmadik pont: rendszerető. Mint már említettem, a kis város a kezdetektől fogva elszigetelődött, ám azt még nem említettem, hogy már akkor megalkottak egy bizonyos szabályzatot. Az első pont szerint Charelston csak akkor válhat az otthonoddá, ha megtanulod betartani ezeket a dolgokat. A második pont pedig kimondja, hogy a felavatás után nem hagyhatod el a város falait. A többi tétel sajnos már nagyban változott azóta, de biztos, ami biztos, hogy ezeket a kitűzéseket a lakosok komolyan veszik - talán nincs is más dolog az életben, amit ennyire szentnek tartanának, csak ez a szabályzat. Arra pedig különösen érzékenyen ugranak, ha valaki megszegi őket. És hogy mi történik pontosan? Itt jön képbe a második pont: sosem tudhatod igazán. Így hát Charleston valójában az élet „kiismerhetetlen” oldala. Ha belegondolok, mindezek szerint a városnak több oldala is van. Alaposabban átgondolva, szerintem ezek az oldalak minden itt élőben kicsúcsosodnak, de egy emberben igazán. Ő az, aki nem csak az én, de az egész város gondolataiba befészkelte magát. Igen, bizonyára már te is tudod, hogy Harry Stylesról beszélek. Arról, akit szerethetsz, utálhatsz, gyűlölhetsz, de sosem hagyhatod figyelmen kívül - elvégre az Ő híre képes volt túlszárnyalni a város köré húzott magas falakat. Elég egy pillantás, és minél inkább kerülni szeretnéd, annál többször hoz össze vele a sors. Így volt ez azon a bizonyos augusztusi éjszakán is, amikor is átléptünk az élet boldog, veszélyes és kiismerhetetlen oldalára. 

Apa lelkes rendezkedésbe kezdett a házban, amitől egy fél nap alatt olyanná vált, akárcsak egy élőhalott: lassan, meggondoltan pakolgatott, miközben néha-néha megállt, hogy egy kis szünetet tartson. Ha pedig este kilenc körül nem szabadulok ki a friss levegőre, én is ezen sorsra jutottam volna. Kissé fáradtan haladtam előre, miközben folyamatosan a nagypapám szavai jártak az eszemben, hogy hogyan is juthatok el a közeli tóhoz, hogy mártózhassak egyet. Mindig is szerettem úszni, nem versenyszerűen, csak úgy, hobbiként. A vékony utcát fák, és utcai lámpák keretezték, elrejtve ezzel az épületek falán lévő firkákat, illetve graffitiket. Bizonyára ez az új polgármester ötlete volt. Ahogyan egyre inkább haladtam, a szél erőteljesebb lett, és a víz kissé sós, halas illatát hordozta magán. 

A tavat keretező fák sötétzöld árnyalatúak voltak, ahogyan a lemenő nap egy vékony, lilás csíkot húzott az egyre sötétebb égen. A csillagok is lassacskán kezdtek megjelenni, ami egészen megnyugtatott, hiszen a hosszú út és az egész napos pakolás után jól jött egy kis friss levegő. Levettem a cipőm, ahogyan az út a puha, szemcsés homokba fulladt. Boldogan rugdostam a szemeket és a kisebb buckákat, miközben azon agyaltam, mi lesz ezután. Találnom kell munkát, mert apával ellentétben, nekem nem dobtak az ölembe egy kiváló, jól kereső munkát csak úgy, a semmiből. Ami pedig a legnagyobb félelmem, hogy ez végül nem teljesen úgy fog elsülni, mint ahogyan az a tündérmesékben szokás. Hisz hogy is mondjam? Apu nem kifejezetten az a férfias fajta, leginkább egy gyerekhez tudnám hasonlítani. Egy nagy, hatalmas gyerekhez, akinek légből kapott ötletei vannak, és ahelyett, hogy alvással töltené az éjszakáit, papírokat, épület terveket rendez. Reggel pedig lehörpintve a szokásos energiaital adagját, boldogan megy a munkába - vagy bárhova, ahol szükség van rá. 

Gondolataim közepette ösztönösen dobtam le a ruháimat. Noha úgy éreztem, hogy az idegen környezet miatt a szívem hamarosan egy ijedt kismadárként fog kirepülni a mellkasomból, a sötétség mégis adott némi biztonságérzetet. Ez pedig a következő szituációt eredményezte: egy lány, este háromnegyed tíz, sikítás, nevetés, hideg víz, vizes szőkésbarna haj, libabőr és még több sikítás, mikor valami a lábamhoz ért. Tehát ebben a tóban halak is vannak - jegyeztem meg magamban szarkasztikusan, küzdve a heves szívverésemmel, és a bizsergéssel, amit a halak érintse okozott lábamon. Ám akadt valami, ami még erősebb szívbajt hozott rám: hirtelen füttyögést, és nevetést hallottam a hátam mögül, egészen pontosan a partról. 

Hát már a megfáradt ember sem úszhat nyugodtan?! Morcosan fordultam meg, a szemeim pedig kikerekedve nézték a parton boldogan ugráló sziluetteket. A boldog nevetés visszhangzott a fülemben, a szívem pedig a csapkodó víz ütemére vert a mellkasomban. Szinte éreztem, hogy filmbeillően pirossá válik az arcom, s füst szalad ki az orromból és a fülemből – mint Csingilingnek! Kezeim ökölbe szorultak, és amíg nem mozdítottam, még néhány hal is köré úszott, ám amint erőteljesen a part felé kezdtem el lépdelni, felvertem a lábam alatt lévő süppedő homokot, így a halacskák elúsztak a nyugalmammal együtt.